Eljött a nagy nap, az izgalom a tetőfokára hágott. Most még nem is az előttünk álló két hét miatt, hanem inkább a következő néhány óra ad okot némi aggodalomra. A KLM úgy kapcsolta össze a Budapest-Amsterdam és az Amsterdam-Kuala Lumpur járatokat, hogy mindössze egy órát hagyott az átszállásra. Aki késett már le csatlakozást úgy, hogy eredetileg több, mint két óra állt rendelkezésre a tranzit repülőtéren, az tudja miről beszélek. A nagytávolságú járatok sosem várják be a kistestvéreket. Jártam már úgy, hogy másfél óránk volt még, amikor a gépünk letette a kerekeit a Heathrow-n, de mire a buszunk begördült a terminálba és áthaladtunk a közismereten szigorú angol csomagellenőrzésen, bezárták a kapukat a csatlakózó járatnál, pedig mind a kettőt a British Airways működtette. Vagy amikor Sanghajba utaztam a Lufthansával, akkor futva ugyan, de sikerült átvágnom magam a frankfurti terminálokon, de a csomagomnak már nem volt ilyen szerencséje, két nap múlva ért utol. Igaz a Schiphol nem olyan nagy, de ha fél óránál többet késünk, akkor könnyen lehet, hogy megint pórul járunk.
Most mindenesetre még csak Ferihegyen várakozunk, úgyhogy van időm elmélkedni az élet nagy dolgain. Ilyen például ez a Tax Free shop itt velem szemben, ahol kartonszám veszik a népek a cigarettát. Vajon melyik adótól mentes? A jövedéki adót nem számolják fel vagy talán az ÁFA-t? Egy biztos, nem annyival olcsóbb itt a dohányáru, mint a vámellenőrök túlsó oldalán. Ha átváltom az Euró árakat, bizony itt is hatszáz körül van egy doboz. Elkezdtem felszorozni az árakat, és kijött, hogy a repülőjegyem értéke megfelel egy dohányos éves költségvetésének. Milyen jó, hogy nem cigizek. Ezen felbuzdulva kiszámoltam azt is, hogy hova utazhatnék el abból, hogy nem piálok. Mielőtt félreértené valaki, hogy hova akarok kilyukadni, el szeretném oszlatni azt a gondolatot, hogy magyarázkodnék, miből telik nekem Malajziára. Irtóra nem akarok, sőt ha már itt tartok és van is most időm rá, megosztanám az ezzel kapcsolatos gondolatomat.
Miért itta be magát társadalmunkba az irigység mételye? Miért vagyunk irigyek szomszédunkra, kollégáinkra, ismerőseinkre, sőt rokonainkra, vagy akár egy vadidegenre? A negyven év egyenlősdije az ok? Nem hinném, mert akkor is irigykedtünk egy Bécsből hozott farmerra, vagy egy Zsiguli kiutalásra. Mindenesetre mára ez odáig fajult, hogy ha valaki kicsit is messzebb utazik Balatonszemesnél, már magyarázkodik, ködösít, nehogy valaki elkezdjen irigykedni rá. Még a sajtó munkatársa is azzal kezdi a beszámolóját egy távoli országról, hogy neki milyen szerencséje van, hogy az X vagy Y cég jóvoltából iderepülhetett és írhat nekünk néhány keresetlen szót, merthogy egy cégre már nem vagyunk irigyek. Érdekes… Nos, én azzal kezdeném a beszámolómat, hogy magam is szerencsés vagyok. Szerencsém volt az életben, hogy folyamatosan tudtam dolgozni, hogy már a régi rendszerben vállalkozásba kezdhettem, hogy a megkeresett pénzt nem szórtam el élvezeti cikkekre, hanem befektettem újabb vállalkozásokba, és most itt lehetek egy ilyen ígéretesnek tűnő út előtt, egy lap-toppal az ölemben és magyarázhatom, miért nem fogok magyarázkodni.
...
A jó hír, hogy elértük a csatlakozást, a rossz minden más. Aki csak Malajziára kíváncsi, az most nyugodtan ugorjon a második naphoz, mert néhány szóban ecsetelném az átszállást.
Másfél héttel ezelőtt volt egy nagy botrány Ferihegyen, történt ugyanis, hogy leminősítették kishazánk repülőterét, mert a biztonsági rendszer megmérettetett és könnyűnek találtatott. Erre aztán bekeményítettek az átvilágító kapuknál, mire olyan tömeg halmozódott fel előtte, hogy volt aki emiatt lekéste a gépét, pedig időben kint volt a reptéren. Na most elmesélem, hogy mennek a dolgok a fejlett nyugaton.
Húsz perc késéssel indultunk, de abból néhányat lefaragott a pilóta, így még majdnem egy óránk volt a következő gép indulásig, amikor beálltunk a B terminál folyosójához. Sietős léptekkel haladtunk az épület felé, amikor egy jól megtermett holland asszonyság állta az utunkat és néhány méterre az üvegfaltól egy lefele menő lépcsőre mutatott, amolyan vészlejárat félére és szinte karnyújtásnyira az épülettől fel kellett szállnunk egy buszra, ami aztán került egy jó nagyot és visszavitt ugyanahhoz az épülethez. Aki el tudja magyarázni nekem, hogy ennek mi értelme, azt egy KLM bögrével jutalmazom. Ekkor jött az újabb meglepetés, a repülőről leszálló utasokat újra átvilágítják, ami azon kívül, hogy értelmetlen, komoly időveszteséggel jár. Beindult a kétségbeesett tolakodás, mert nem csak mi voltunk késésben. Idős nénik úgy vetették át magukat a szalagkordonon, mint gátfutó az olimpián. Túljutva a procedúrán elkezdtük keresni, hogy hol az F terminál, de egy árva felirat nem volt. Megérzésből elkezdtünk futni az egyik irányba és bejött, mert néhányszáz méter után láttunk végre egy táblát, hogy D, E, F, G, H terminálok arra. Újabb vágta, a levegő egyre csak fogy, a feszültség emelkedik, már tíz perce megkezdődött a beszállás, amikor végre elértük a várva várt F4-es kaput. Láttuk, hogy még ott áll a nép sorban, jól van, akkor nem késtük le a bulit. Hoppá! A táblán az áll, hogy Cairo. Értetlenül nézünk a beszállókártyánkra, majd egymásra, végül egy utaskísérőre, aki közli, hogy változás történ, és menjünk tovább a 6-os kapuig. Az onnan újabb kétszáz méter, már inkább csak kocogunk, mint futunk, de végül megvan, odaértünk, ez már a mienk és még van 15 perc az indulásig, amikor azt látom, hogy olyan tömeg kígyózik a kapu előtt, amit utoljára Orlandoban láttam Dízniéknél. Nem fogod elhinni kedves olvasó, megint egy átvilágító kapu. Ez most csak ennek a gépnek külön. Még jó, hogy nem volt időm visszavenni az órámat, övemet, stb. az előző biztonsági átvilágítás óta. A kapu így is megszólal, de az őrnek nincs kedve megmotozni engem, látva az átizzadt ingemet.
A lényeg, hogy itt ülünk fent a gépen, igaz, hogy tök külön sorban és a lehető legrosszabb ülésben, a középső oszlop középső ülésén, de legalább haladunk célunk felé.
