Gyors kicsekkolás, a szállodából és irány a reptér egyes terminál. Ez már önmagában is meglepő, mert a szingapúri reptérnek van low cost (fa pad, nem egyenes fordításban) terminálja is. Most nem bűvészkedünk mindenféle közlekedési eszközzel, beállunk a portánál a taxira várakozók sorába. Itt is szervezetten zajlik az élet, kordon szalag, segítő ember és jönnek sorjában a taxik. A gond csak az, hogy nem egyformák a tarifák. Mondjuk korrektül ki van írva mindegyik autó hátsó ablakába a viteldíj és nem kell figyelmeztetni a sofőrt, hogy kapcsolja be az órát. Ahogy az Murphy könyvében is meg vagyon írva, mire mi kerülünk sorra, pont egy nagy fekete
Chrysler gördül elénk, dupla tarifával. Szingapúr országnak ugyan kicsi, de városnak elég nagy és hosszú kilométereken át, haladunk kifele a városból. A gyenge vasárnapi forgalom miatt kihaltnak tűnik a három sávos autópálya. Már meg sem lepődöm azon, hogy az elválasztó sáv egy komplett botanikus kert. A terminálra érve újból besüppedünk a plüss szőnyegbe és reggeli után nézünk. Már jobban érzem magam, ez abból is látszik, hogy a tonhalas szendvicset érzem a legvonzóbbnak. Rövid vita után engedélyt kapok a nejemtől, hogy vegyek egyet, kólával, sütivel együtt 5$. Ha belegondolok, hogy ezért egy ásványvizet kapok Ferihegyen, és Szingapúr egyébként egy drága helynek számít itt Ázsiában. Én azt mondanám, hogy kb. olyan árak vannak, mint otthon. Még egy érdekesség, aztán lekattanok a repülőtér témáról,
mobiltelefon töltőállomás. Úgy kell elképzelni, mint egy mini csomagmegőrzőt üvegajtókkal. Kiválasztod a típusodnak megfelelő kis kazettát, ott már vár a kis drót, végén a megfelelő csatlakozóval rádugod a telcsit, bezárod és már mehetsz is shopingolni. Nagyon cuki.
A gép a magasba emelkedik, gyönyörű időben búcsút intünk a városnak és a valaha volt világ legnagyobb kikötőjébe várakozó tankereknek. Egy óra negyven perc után landolunk Borneón. Újra Malajziába lépünk, beléptető cetlit ismét kitöltjük, de arra a kérdésre, hogy járt-e már valaha Malajziában, igennel válaszolunk. Elvégre pénteken már voltunk. Az autókölcsönzők itt már nem törik össze magukat a kuncsaftért, sőt békésen kártyáznak a pult mögött a konkurenciával. Elénk teszik a kínálatot, szó sem esik kedvezményekről. Rábökök az egyik szimpatikus kis autóra, mire a fiú, hogy az nincs. Aztán egy másikra, az sincs. Akkor mi van? Proton. Mindegy, azt legalább már ismerem. Na most ha éltél még szakadék verdát, csoda, hogy volt rajta rendszám. Túlzás nélkül mondom, nem volt rajta ép karosszéria elem, a csomagtartóban szabadon éktelenkedett a pótkerék, de legalább volt. Borneón ne finnyáskodjon az ember, gondoltam és kihajtottam a reptéri parkolóból. Amit ezután láttam teljesen lesokkolt. Azt sejtettem, hogy itt már nem fúvócsővel a vállukon rohangálnak az emberek és nem fognak orangutánok rögtön elém ugrani az első fa mögül, de az hogy a háromsávos autóutat mediterrán lakóparkok szegélyezik és hogy ekkora terepjárók előzgetnek majd, azt álmomban sem képzeltem. Már gyanús volt a repülőről, hogy a rendezett kertes házak tetején mindenütt vörös cserepet látok. Aztán megkaptam a végső csapást, amikor az egyik kereszteződésben egy Porsche Cayenee álldogált.
Kuching, (ejtsd: Kucsing) a déli tartomány fővárosa már azért nem volt olyan makulátlan, látszott, hogy Ázsiában vagyunk, de a gazdagság jele itt is megmutatkozott a közparkokban, a bankfiókok számában és a villanyvezetékekben. A barangolásaim során világszerte észrevettem, hogy egy hely elmaradottsága összhangban van a levegőben futó különböző zsinórok sokaságával. Nézzétek meg, a leggazdagabb városokban szinten nem is lehet kábeleket látni semerre!
Ha az előző szállodánkat puccosnak jellemeztem, ezt inkább pukkosnak mondanám. Meg van benne minden, csak ez a csatorna szag ne lenne. Érdekessége, hogy egy bank irodaházán kellett keresztül haladnunk, mire nagy nehezen a negyedik emeleten megtaláltuk a recepciót. Tettünk még egy sétát a folyóparton délután, már meg sem lepődtem, hogy a
járda színes bazaltkövekkel van kirakva és a korlát rozsdamentes acélból van. Beszereztük a víz tartalékot egy félmeztelen kínai, nagyon súlyos kinézetű kisboltjában, csak azért, hogy legyen egy kis borneó fílingünk és vissza a szállodába, mert a trópusi meleg itt sem vacakol ám. Este még egy szülinapi vacsora volt a program. Kinéztünk nappal egy jó kis teraszos helyet, kulturáltnak látszott. Kiöltöztünk ahogy illik és felkerestük az éttermet. Itt aztán kiderült, hogy valójában nem is egy étterem, hanem sok kis kifőzde egy sorban és egy nagy placc, tele asztalokkal körülötte kínai családok hangoskodtak, a választék pedig kizárólag kagyló, csiga és rák volt, különböző formátumban és illatban. Nem kifejezetten romantikus vacsorának való, ezért aztán elsétáltunk egy közeli pláza aljába, ahol megörvendeztettük magunkat egy igazán különleges helyi specialitással, rántott csirke sült krumplival.
Kuching, (ejtsd: Kucsing) a déli tartomány fővárosa már azért nem volt olyan makulátlan, látszott, hogy Ázsiában vagyunk, de a gazdagság jele itt is megmutatkozott a közparkokban, a bankfiókok számában és a villanyvezetékekben. A barangolásaim során világszerte észrevettem, hogy egy hely elmaradottsága összhangban van a levegőben futó különböző zsinórok sokaságával. Nézzétek meg, a leggazdagabb városokban szinten nem is lehet kábeleket látni semerre!