15. nap, péntek. Vizen élni jó?


Bandar Seri Begawan nem egy város, bár ezt hívják fővárosnak. A központ 10 perc alatt keresztül gyalogolható. Van benne egy jó nagy mecset, egy pláza, néhány iroda- és parkolóház, meg egy-két középület, úgymint könyvtár, iskola, tévészékház, ilyesmik. A környéken a már említett vízifalu és utána, ahogy haladunk kifele, nagyon szellősen egy-egy lakótelepi ház.
Olyan érzésem van, mintha lenne a szultán, annak a sok olaja, és nem tudja, mit kezdjen a pénzével, hiszen már megvette az összes luxusautót, amit lehetett, épített egy jó nagy mecsetet. De még mindig tele van lóvéval, hát csináltat egy látványos bevásárló központot, banképületet és még kitudja hány intézményt, hogy aztán embereket vegyen fel és üzemeltesse. Olyan ez, mint egy virtuális országépítő játék, csak nagyon jó a grafika. Közben pedig óriási a szegénység. Hiába írják mások, hogy a szakadtnak látszó faviskókon ott a parabola meg a légkondi, mi vettük a bátorságot és bementünk a rozoga házak közé, Bangladesben nincs ilyen lepusztultság. Embereket láttam a földön, a puszta deszkán feküdni. Közben apálykor eltűnik a víz a szélső házak alól, és ott marad a kosz, szemét, fekália és nem sorolnám. Az is igaz, hogy az utakon meg ott robognak a drága autók, mert azért képzett szakértelemre is szükség van Szultániában.
Miközben ott bóklászunk a kultúrsokk hatása alatt, megjelenik egy csónakos ember, hogy felajánlja helyismeretét és elvigyen minket a lélekvesztőjével egy körútra. A húsz dolláros induló árat letornászom tizenötre, de a széles vigyorból ítélve még így is én vagyok a balek. Aztán emberünk szépen körbevisz mindenhol és megbizonyosodom, hogy valóban nincs több néznivaló errefelé. A szultán palotája nem olyan, mint a mesekönyvekben, ultramodern tetején csak egy aranyozott hagymakupola jelzi, hogy nem egy expó épület mellett haladtunk el, egyébként az egészet erdő veszi körül. Közben megtudjuk tőle, hogy a munkavállalók hetven százaléka az államnak (szultán) dolgozik, na erről beszéltem. Megkérdezte honnan jöttünk, én válaszoltam, látszott rajta, hogy már megbánta, mert fogalma sincs hogy azt a „hángrit” eszik vagy isszák, de segítek neki és elmondom, hogy Európában van és tízmillióan lakják. Erre elképed, hogy az milyen nagy, itt csak harmincezren laknak, mondja. 
Délután volt még egy programunk, elmentünk újra Omar Ali Saifuddien mecsetjéhez, hogy ki használjuk azt a fél órát, amikor beengednek minket. Cipő le, kendő fel, amit direkt emiatt hoztunk otthonról és bementünk a monumentális épület belsejébe. Nem lepődtem meg azon, hogy a több ezer légköbméter le van hűtve húsz fokosra, azon már egy kicsit, hogy a kupolába mozgólépcső visz fel. Ekkor egy ideges kiabálást hallottunk a hátunk mögül, az őr volt, aki magából kikelve közölte, hogy még nincs fél öt, és hogy mit képzelünk. Valóban öt perc volt még fél ötig, a rend az legyen rend. Megálltunk az ajtón kívül és azon gondolkoztam cukkoljam-e azzal, hogy Jeruzsálembe beengedtek a zsinagógába és még a cipőmet sem kellett levenni, vagy hogy nálunk keresztényeknél az isten háza mindenki előtt nyitva áll (kivéve, amikor nem, mert hát a Vizsolyi Bibliára vigyázni kell mostanság.) Aztán úgy döntöttünk, hogy már a lényeget úgy is láttuk, és tüntetőleg cipőt húztunk majd balra el. Gondoltuk, hogy este még elmegyünk Brunei északi részén lévő vidámparkba, ami állítólag ingyenes, ezt is a szultán építette, hogy vidám legyen a népe. Ki is nyomoztuk, hogy az 55-ös busz visz ki oda, de amikor a menetrend felől érdeklődtem, kiderült, hogy az utolsó busz ötkor indul, (?) az útikönyv szerint viszont a park napnyugtakor nyit. Ezt ki érti? Talán a helyi BKV-hoz is olyan képzett vezetőket helyeztek, mint nálunk? Még egyszer megnéztük a folyópartot, újra elhárítottuk az ajánlatokat, hogy akár sötétben is szívesen elvinnének minket városnézésre, aztán vissza a szállásra. Nem baj, legalább utolérem magam a blog írással.